Nem új jelenség a nyilvánosság előtt folyó diskurzus eldurvulása, az egyre trágárabb és pejoratívabb kifejezések használata. A mintát adó közszereplők és újságírók által terjesztett stíluselemek azonban messze nem csak ízlésbeli problémákat jelentenek.
Trágárság és címkézés
Legegyértelműbben a kattintásvadász címeket lehet beazonosítani. Például: „Rubint Réka motiválás helyett hisztizik, és a férjét fikázza” (velvet.hu, 2015. 03. 09.); „Kurva is van a villa falain belül” (velvet.hu, 2014. december 11.); „Prostigyilkosnak gyűjt vért a Fekete Angyal” (velvet.hu, 2015. 02. 11.). „Katy Perry igazi picsa, ha turnézik” (index, 2014. 08. 12.)
Itt a minősítő, lealacsonyító jellemzés néha kifejezetten ellentétes a cikk valódi tartalmával (például Rubint Réka esetében), más esetekben pedig a tudatosan trágár kifejezés („kurva”, „picsa”), vagy a túlzó, leegyszerűsítő, és szintén argó leírás („prostigyilkos”) hivatott az olvasót kattintásra buzdítani.
Vannak bonyolultabb esetek is, ahol a cikkben egyoldalú, durván negatív, de tényekkel nem alátámasztott módon jellemzik a szereplőket. Az egyik legkorábbi példát erre S. Kitty ügyben láthattuk: az akkor 14 éves lány 2002. augusztus 30-án agyonlőtte alvó mostohaapját, az őt és súlyosan beteg édesanyját ért bántalmazások miatt. A lány és az anya vallomásai szerint a helyi kocsmát bérlő mostohaapa éveken keresztül bántalmazta és szexuálisan zaklatta Kittyt. A sajtó érdeklődését értelemszerűen felkeltette az ügy, és miután a lány először nyilatkozott az ügyről, a Színes Mai Lap nevű bulvárlapban „tettével kérkedő, gyilkos kamasznak” minősítették.
Frissebb példákat is könnyű találni, Sebestény Balázs rádiós műsorvezető viszonylag gyakran szállítja ezeket. A gólyátáborban megerőszakolt lány kapcsán azt tartotta fontosak megállapítani, hogy „Ezek a gólyák már nagyban kelepelnek”, az erőszakot „káreseményként” jellemezte, korábban pedig egy aktivistát próbált azzal hitelteleníteni, hogy ekképp lamentált: „De nem az van, hogy Szilárd a fiúkat szereti?”.
„Megélhetési bevándorlók / gazdasági menekültek”
A politikai kommunikáció eszközévé tett címkézés egyik iskolapéldája az úgynevezett „megélhetési bevándorlók” szóló nyilvános diskurzus. Eleve nehéz helyzetből indult a migránsokat érintő kérdések megtárgyalása: ahogy azt a Helsinki Bizottság idén januárban megállapította, „A hazai média ahelyett, hogy informálná a közönséget a migráció és migránsok valós természetéről, passzivitásával és a sokszínű valóság torz leegyszerűsítésével járul hozzá a társadalom vészes tájékozatlanságának és idegenellenességének fennmaradásához e fontos kérdésben.” A Pánik a sötétben: migránsok a magyar médiában című médiakutatás kapcsán 10 ajánlást is megfogalmazott a szervezet, ez ide kattintva olvasható.
Ezt a helyzetet tetézte a Charlie Hebdo szerkesztőségét ért, tragikus terrorcselekmény után fellobbanó idegengyűlölet. Orbán Viktor teljesen elzárkózó, a bevándorlást kizárólag negatívan értékelő álláspontját talán az a kijelentése jellemzi a legjobban, miszerint „nem akarunk tőlünk különböző, kulturális tulajdonságokkal és háttérrel rendelkező jelentős kisebbséget látni magunk között, Magyarországot szeretnénk Magyarországként megtartani". Azt is leszögezte, hogy szerinte „A gazdasági bevándorlás rossz dolog Európában, nem szabad úgy tekinteni rá, mintha annak bármi haszna is lenne, mert csak bajt és veszedelmet hoz az európai emberre, ezért a bevándorlást meg kell állítani, ez a magyar álláspont”. A magyar parlamentben külön vitanapot tartottak a gazdasági bevándorlók ügyéről, többek között olyan hozzászólásokkal, mint például: „A határon be kell gyűjteni a használt ruhadarabjaikat, nehogy egy helyi magához vegye őket, hiszen ki tudja, milyen kórokozókat hordoznak magukkal” (Firtl Mátyás), illetve „Ha nem lesznek időben szigorú törvények, Magyarország menekülttáborrá változik” (Kontrát Károly).
fotó: index
Ha pedig ez az olvasat az uralkodó en bloc a migránsokkal kapcsolatban, ha ez a kormány, a parlamenti többség, illetve előbbieken keresztül a kormánypárti sajtó, végül pedig a kormánypárti szavazók véleménye, onnantól a leegyszerűsítő, torz értelmezés válik uralkodóvá. Nem marad tér annak kifejtésére, hogy milyen előnyöket is hozhat az ország számára, ha más nemzetek polgárai költöznek ide, csökken a szolidaritás és emberi felelősségérzet azok iránt, akik valamilyen szempontból élhetetlen országból érkezve kérnek menedéket. Ez pedig blogunk szempontjából is fontos területen hat: a jogalkalmazók sem steril, izolált környezetben élnek, döntéseik során sem tudják magukat teljesen kivonni a politikai- és közhangulat hatása alól (erre példát a következő, Rezesova-ügyet taglaló részben mutatunk), és praktikus hátrányba kerülhetnek azok, akiknek formálisan a törvény kedvezőbb megítélést, elbírálást garantálna.
A Rezesova-ügy
Ami szintén részletesebb kifejtést is igényel, az Eva Rezesova ügye. A magyar sajtóban következetesen „szlovák milliomosnőként” emlegetett Rezesova kilenc év börtönbüntetést kapott az általa okozott, négy halálos áldozattal járó baleset miatt. A nyilvánosság szinte a legelső pillanattól kezdve azonos séma mentén tájékoztatott: az elsőfokú, nem jogerős ítélet után elrendelt házi őrizet kapcsán arról írt a Blikk, hogy „már-már felháborítóan olcsón megúszta” Rezesova az ügyet, hosszan jellemezték a „fényűző lakóparkot”, ahol lakást bérel; a 444.hu szerint: „a bíróságról egyenesen a Prestige Towersbe hajtott, a fogházat útba se kellett ejtenie.” A Best Magazin igyekezett azt a tényt is más, ellenséges fénytörésbe helyezni, hogy Rezesovát megviselte a letartóztatása óta eltelt idő: „Azt próbálják mutatni a közvéleménynek, hogy az elmúlt, előzetesben töltött majdnem két év kikészítette. Valóban csont és bőr, de ilyen ellenséges közhangulatban ez a szánalomra méltó külső jól jöhet neki. Arra játszhatnak, hogy az összetört, csontsovánnyá fogyott fiatal nőt megsajnálják az emberek, és ez a bíróság döntésére is hatással lesz.” A Blikk is gyorsan megmagyarázta, hogy csupán túl kényes ízlésről van szó: „Rezesová a rácsok mögött alig eszik, nem szereti a börtönkosztot”.
Blogokban visszatérően foglalkoztak Rezesova ruházatával is, megjegyezve, hogy az egyik tárgyalási napon világos felsőruházatán átlátszott a fekete melltartója, illetve korábban, a kassi operabálon „melloldalát láttatni engedő, mélyen dekoltált ruhában jelent meg”.
Miért probléma ez?
Jelen blog a jogi pr szempontjából vizsgálja a nyilvánosságot is foglalkoztató jogi eljárásokat. Az a tapasztalatunk, hogy a jogalkalmazók, a döntéshozók sem egy izolált környezetben élnek, igenis hat rájuk, hogy milyen sajtóhírekkel találkoznak, hogy mi a közvélekedés az általuk kezelt ügyekben. Tény emellett az is, hogy még egy esetleges pernyertesség vagy felmentés esetén is a vesztes lehet valaki a közvélemény szemében: hírnevet, magánéletet, és forintosítható gazdasági erőt tehet tönkre az elítélő nyilvánosság. És pont a Rezesova-ügy az egyik legjobb példa arra, hogy milyen „jogon túli” szempontok merülhetnek fel egyes döntések során. Rogán Antal, a Fidesz frakcióvezetője ugyanis a saját Facebook-oldalán közzétett videóval jelentkezett 2013. december 3-án délelőtt, a Rezesova lakásának is otthont adó épület elől. A politikus azt kifogásolta, hogy „luxuskörülmények” közé került Rezesova, ami szerinte „felháborító és tényleg teljességgel elfogadhatatlan”. A Budapest Környéki Törvényszék még aznap délután elrendelte Rezesova előzetes letartóztatást, és be is vitték a nőt. Joggal fogalmazott meg kritikát a Magyar Bírói Egyesület, miszerint „A megfogalmazott nyilatkozat alkalmas arra, hogy a folyamatban lévő eljárás befolyásolásának a látszatát keltse.”
A túlzó, szenzációhajhász, leegyszerűsítő, a legegyszerűbb, ösztönös reakciókat erősítő nyilvános megszólalások és cikkek szükségszerűen mentesek a teljes igazság bemutatásától, sőt, gyakran azzal ellentétes következtetésre jutnak. A 444.hu „Luxuskalitkába zárták Rezesovát” című cikkében például azt állítja, hogy mivel „a ház szabályzata szerint csak a portával történt egyeztetés után lehet bárkit meglátogatni”, ezért „ha a rendőrök ellenőrizni akarják, hogy Rezesova betartja-e a házi őrizet szabályait, előbb be kell jelentkezniük a recepción.” Nyilvánvaló, hogy egy portás, illetve egy társasházi házirend nem írhat elő ilyen korlátozásokat a rendőrség számára, különben például semmilyen bűncselekmény elkövetőjét nem lehetne elfogni vagy tetten érni, amennyiben recepcióval rendelkező ingatlanban fészkel a bűn. Amikor pedig a Blikk arról ír, hogy „a milliomosnő ráadásul nem csak egyszerű otthonra cseréli a börtönt, igazi luxusban élhet majd egy budapesti apartmanházban”, és hogy az első fokon meghozott ítéletbe „beleszámít majd a fényűző lakóparkban töltött időszak is”, egy alapvető fontosságú elemről nem vesz tudomást. Ez az ártatlanság vélelme – a házi őrizetet ugyanis a nem jogerős első fokú ítélet után rendelték el, azaz elméleti esélye még akár a másodfokú felmentésnek is volt. Egyszerűbben: nem volt olyan jogerős ítélet, ami alapján börtönbüntetést követelhettek volna. Nem mellesleg a bérelt lakásban a hírek szerint két kiskorú gyerekével lakott volna Rezesova – akiket pláne értelmetlen és igazságtalan közvetetten büntetni az anyjuktól való elszakítással, míg nincs végleges ítélet annak bűnösségéről. A végeredmény azóta ismert: a börtönbe visszavitt Rezesovát végül súlyosabb büntetéssel, kilenc év szabadságvesztéssel sújtották másodfokon.
Mi a megoldás?
Egyfelől a közszereplők, saját döntés vagy egyéb körülmény okán a nyilvánosságot foglalkozó ügyek résztvevői akkor járnak el helyesen, ha jogi ügyeik képviselete során arra is különös hangsúlyt fektetnek, hogy milyen üzenetekkel és értelmezésekkel találkozik velük kapcsolatban a közvélemény. A legelső pillanattól, a keresetindítás vagy letartóztatás idején már gondolni kell arra is, hogy ez hogyan fog mutatni az újságban. Aktív résztvevőként kell alakítani a velünk kapcsolatos híreket, passzív elszenvedőként ugyanis úgy járhatunk, mint Rezesova: a jogerős döntés közelebb lesz a közvélemény által követelthez, mint a jogszabályok és a joggyakorlat által diktálthoz.
Másfelől pedig, némiképp naiv vagy illuzórikus felvetéssel élve, fontos lenne az is, hogy a sajtó és a médiában az ügyet kommentáló közszereplők tisztában legyenek a felelősségükkel. A nyilvánosság szereplőit kizárólag a közvetítő csatornák bemutatásából ismerjük – jellemzően nincs közvetlen élményünk arról, hogy az illető egyébként nagylelkű, kedves, okos vagy egyéb módon szimpatikus. Csak azt „tudjuk”, hogy a sajtó szerint „kurva”, „hisztis”, „fikázik”. Ennek orvoslása pedig az újságírók oldaláról csakis némi önmérséklettel, illetve szélesebb körű tájékoztatással lehetséges.
