Slágertéma manapság a jogos védelmi helyzetek újraszabályozása, a nyilvánosságot élénken foglalkoztatja, hogy a romló közbiztonságérzet miként ellensúlyozható. Alanyi Steven Seagalok számára jó hírnek tűnt, hogy még a Bajnai-kormány enyhített a két legszorosabb béklyón, a kitérési kötelezettségen és az arányosság követelményén. De mit tegyünk, ha tényleg győztesen kerültünk ki egy utcai csatából - tényleg csak annyi a dolgunk, hogy átadjuk Charles Bronson névjegyét, és mentesülünk a jogi következmények alól?
Röviden szólva: dehogy.
Az a fajta ötletelés, ami jelenleg folyik, a fegyvertartás szabályainak enyhítését is megpendítve, majd gyorsan elvetve, ugyanúgy nem hoz könnyebbséget, mint az előző törvényhozás által elfogadott változtatások. Hogy miért hiábavaló a megváltozott jogi környezet alakító erejében, vagy akár a hangoztatott kormányzati szándékokban bízni, arra igen friss példánk van: egy fonyódi asszony tette annak "sűrű testfelépítése" (!) okán sem minősülhetett jogos önvédelemnek.
Miért alakult ez így, mire tekintettel kell kidolgozni a jogi pr-t ilyen esetekben?
A fő ok az igazságszolgáltatás történelmileg meghatározott, némiképp nárcisztikusan értelmezett viszonya az önbíráskodás kategóriájának meghatározásához. Egyszerűbben: egyetlen ügyfelünket se vihetjük azzal a bíró elé, hogy igen, valóban megölt/bántalmazott valakit, de az illető azt igenis megérdemelte, jogosan védte magát és ezzel "büntette" őt az elkövető. Nem mehetünk azzal a bíró elé, hogy "elvégeztük a munkát" helyette és az igazságszolgáltatás, illetve büntetés-végrehajtás helyett.
A jogos védelemmel kapcsolatos anomáliákat eddig sem a megfelelő jogszabályok hiánya okozta, hanem az a jogalkalmazási attitűd, mely sajátságos tartalommal és jelentőséggel ruházta fel úgy az arányosság, mint a kitérés követelményét. A joggyakorlat okozza a problémákat - nem véletlen, hogy jogos védelemre hivatkozva nem szokás feljelentéseket elutasítani, nem tud annyira egyértelmű lenni az ügy, hogy nyomozás se induljon.
Ami az ügyészség szerint is jogos önvédelem volt
A kőszegi Mészáros Áron 17-18 éves kora óta rendszeresen dohányzott, kábítószert és alkoholt fogyasztott, amire a pénzt - mivel jövedelemmel, munkahellyel nem rendelkezett - a családtagjaitól szerezte be. Rendszeresen bántalmazta, késsel fenyegette őket, édesanyját pápaszemes kurvának nevezte, akit gyakran fojtogatott, rugdosott, a fejét ütötte. Az édesapját, aki - fiatal korában bokszoló volt - nem nagyon bántalmazta, őt leginkább szidalmazta, lökdöste. Az agresszív fiú miatt a szülők félelmükben az utolsó időszakban csak úgy mertek elaludni, ha a hálószobájuk ajtaját székkel kitámasztották.
Április 8-án Mészi elhatározta, hogy Budapestre költözik. Elkezdett csomagolni, miközben anyját szidalmazta, és tört-zúzott a lakásban. Az édesanya félelmében a család hétvégi telkére ment, hogy hazahívja a férjét: talán neki sikerül lecsillapítani az őrjöngő fiút. Dél körül értek haza, ahol ha lehet, még rosszabb volt a helyzet, hiszen Mészi azzal fenyegetőzött, hogy felrobbantja a házat, ha nem adnak neki pénzt. Ekkor az anya elment a rendőrségre, az apa pedig nyugtatni próbálta a dühöngő gyerekét. Kevés sikerrel: a fiú összetörte az éjjeli lámpát, betörte az ajtóüveget, letépte és megpróbálta felgyújtani a függönyt. Egy órakor, amikor kiérkeztek a rendőrök, Mészi indulata csillapodni látszott, csakhogy amint kitették a lakásból a lábukat az egyenruhások, a fiú újra rákezdte: rendőrspiclinek nevezte az apját, akit nem engedett ki a lakásból. Ledöntötte a vécétartályt, letépte a konyhaszekrény ajtaját, a mosdókagylót, majd a tűzhelyen megnyitotta a gázt.Az édesapa, megelőzendő a még nagyobb kárt, elzárta a víz főcsapját, majd amikor a fia lefeküdt a szobában, leszerelte a konyhában a gázpalackot, hogy kivigye a lakásból. Azonban az időközben felébredő fia elállta az útját, és megfenyegette: ha nem viszi vissza a palackot, akkor összetöri az autóját. Ezután más választása nem lévén, az apa megpróbálta alkohollal nyugtatni a fiát: a közeli vendéglőben fizetett neki több nagyfröccsöt. Csakhogy ez sem hatott, mert Mészi már a kocsmában is kiabált, odahaza pedig a bejárati ajtót berúgva lépett be a lakásba. Egy 27 centiméter hosszú kenyérvágó kés pengéjét kettétörte, azzal fenyegetőzött, s azt kiabálta: elvágja az apja torkát, hanem ad neki pénzt. Majd teljesen begőzölt: a saját arcát ütötte az öklével, a saját fülét akarta letépni, s felvett egy másik kést, miközben ismét apja, és Márk megölésével fenyegetőzött. Az apa kiütötte a fiú kezéből a kést, menekülni próbált, de a fia a bejárati ajtónál utolérte. Ekkor a hűtőszekrény tetejéről az apa felvett egy alumínium kuktát, amivel ütötte-verte Áront.
Az orvos szakértő 22 ütést számolt össze az áldozaton, a sérülések közül volt olyan is, amelyeket már eszméletlen állapotban szenvedett el a fiú. A halált a koponyára mért ütések okozták, a fiú a helyszínen, azonnal meghalt.
Az ügyészség az ügyben a nyomozást fél év elteltével jogos önvédelem miatt megszüntette.
Forrás: vasnepe.hu
Mit tegyünk, ha sikeresen megvédtük magunkat?
Ne apelláljunk a jelenleg talán túlontúl is az önvédelem, sőt önbíráskodás mellett álló közvélemény szimpátiájára. Ez tipikusan az az eset, amikor a nyilvánosság szemében pozitív szereplők lehetünk, lokális hősök akár, de nagyon komolyan árthatunk a perbeli pozíciónknak. Mindig azt hangsúlyozzuk, hogy a bíró is olvas újságot, néz tévét, és ha ott egy kvázi-harcművész ecseteli, hogy milyen torokütés-földrevitel-karfeszítés kombinációval győzte le a támadóját, akkor kutya nehéz lesz a következő tárgyaláson a jogos védelmi helyzethez szükséges áldozati szerepet, a védekezést bizonyítani.
Mert ez a kulcs. Jogos önvédelemre hivatkozva az első és legfontosabb üzenetünk, hogy tetteink csak reakciók voltak, részletes és színes leírással a támadó keltette félelemről, a lehetséges következményekről, az erőszakos válasz elkerülhetetlenségéről és esetlegességéről. Ez a másik fontos elem: sosem szabad a az akciófilmek koreografált verekedési jeleneteinek mintájára felépíteni saját verziónkat. Az ugyanis jogos bírói kérdés, hogy amennyiben valaki képes egy olyan összetett mozgássorozat végrehajtására, mely kimódolt utakon súlyos sérülést vagy akár halált okoz, akkor miért nem olyan módon tette ezt, hogy a másikat különösebb sérülés nélkül győzze le? Ha ott a bíró asztalán az újság, melyben precíz leírást adunk az alkalmazott harcművészeti fogásokról, akkor az a hidegfejű gyilkológép profilját rajzolja meg.
Ha pedig így van, már nehéz lesz arról a zaklatott idegállapotról meggyőzni a bírót, mely azt eredményezi, hogy a megtámadott az elhárítás szükséges mértékét ijedtségből vagy menthető felindulásból lépi túl. A hatályos szabályok szerint a védekezőnek minden tőle elvárhatót meg kell tennie azért, hogy elkerülje (a támadójának okozható) sérelmet.
Összegezve: amennyiben túléltünk egy utcai támadást vagy családon belüli erőszakot, csak "befelé" örüljünk. Minden bizonnyal nyomozás indul az ügyben, melyet vádemelést követően egy olyan bíróság fog megítélni, mely különösen érzékeny az önbíráskodás gyanújára. Épp ezért a jogi pr ebben az esetben minden eszközzel a védekező áldozat-jellegét erősíti, ahol az összecsapás végeredménye nem valamiféle győzelem, az önvédelem pedig nem dicsőség, hanem kényszerűség és szükségszerűség.
Hogy mindez a joggyakorlat mennyire találkozik a közvélemény meggyőződésével, arról világos képet kaphattunk a hétvégi bejegyzésünkre érkezett kommentekből is. A vasrudakkal megdorgált disznótolvajok ügyében a mintegy 250 hozzászóló döntő többsége az önbíráskodók mellett foglalt állást.